T. Horváth Éva „Leletek – Tünetek” c. kiállítása – (RAM Radnóti Miklós Művelődési Központ, Budapest, 2011. június 16. – július 10.)

Mi az a látványelem, mi az az alapbenyomás T. Horváth Éva kiállításán, ami az embert először valósággal szemen, s virtuális értelemben karon ragadja, és mintegy a semmiből felbukkanó váratlan kérő, örvénylő vizuális önkívületi táncba rántja, s viszi magával a frissen képződő asszociációk és emlékhelyzetek vehemens világába?

Ez a semmiből előbukkanó váratlan kérő maga az expresszív anyaghasználat. Tudniillik itt minden képi-festői elem az anyagok konkrét és halmozott és egyben felfokozottan heves és nyers és átszemélyesítetten átértelmezett nyelvén beszél. Minden más vizuális jel – a rajz, a vonal, a halványabb színfolt – jószerivel csak illedelmes, járulékos kiegészítője a tobzódó materiális jelenlétnek.

A művésznő reliefszerű anyagképeit látva a nézőt valószínűleg ellepik az olyan film-kollázsszerűen felmerülő képzettársításos emlékrétegek, mint amelyek például egy mángorlóval csapkodott nedves ruhadarabról, egy sárba ragadt cipőről, valami lötty által nyakon öntött kabátról, átizzadt lepedőről, nyálfoltos párnáról, véres ingujjról, törött lábra tekert gipszes gézről szólnak. Mert itt az anyag: minden; a matéria a mindenható. Például a talált tárgy képében, amelyhez valami különös oknál fogva ragaszkodik az alkotói szándék és emlékezet. A térszituáció képzetében, amelyet gonddal beazonosítani, rekonstruálni kell. Az időpont mátrixában, amelyet homályosan vagy precízen, de meghatározni szükséges. A képlékeny folyamatábra reinkarnációjában, amely valamilyen okról és okozatról mesél nekünk látványos történeteket. A meglepő átminősülés, átlényegülés imaginációjában, a „színeváltozás” szertartásában, amelyről álmodni, s amelyre még csak számítani se igen lehet.

De itt vannak a művészettörténetből merített ismereteink is, az avantgárd és neoavantgárd művészet körülbelül egy évszázados példatárából, szinte csak asszociációszerűen –, már ami a fogyasztói társadalommal keletkező anyagi valóság folytonos betolakodását, szurrogátumszerű beszüremkedését jelenti a modern művészetbe.

A dadaista Kurt Schwitters „Mertz-művészete” után itt van például Claes Oldenburg, a pop-art egyik fenegyereke, aki többek között ilyen sorokat írt a Hitvallásom c. kiáltványában 1969-ben: „Hitvallásom az a művészet, amely meghempereg a hétköznapok mocskában, és mégis győztesen kerül ki belőle. (…) Hitvallásom az a művészet, amely a való élettől nyeri alakját; amely tekereg és terjeszkedik, halmozódik, fröcsög, amely vaskos és durva, nyers és kedves és ostoba – mint maga az élet.”És az ún. előzmények és előképek sorában emlegethetnénk például a francia informel festészet egyik képviselőjét, Jean Dubuffet-t, a nyers, a csiszolatlan, a durva művészet, azaz az art brut műfajának és fogalmának megalkotóját vagy a tasizmus és az újrealizmus protagonistáit. Ez utóbbiak többek között olyan fogalmakat, technikákat és médiumokat vezettek be a modern művészetbe, mint az akkumuláció, felhalmozás, empaquetage, csomagolás, assemblage, a táblaképet háromdimenzióssá alakító tárgyösszeállítás és a kombinált festmény. Az 1960-as ’70-es években megjelenő arte povera mesterei pedig kifejezetten olyan művészetet kívántak művelni, amely „a magas művészettől idegen, értéktelen anyagokból, anyaghalmazokból, tárgyi töredékekből épül fel: cementből, földből, filcből, gumiból, újságpapírból” et cetera. A szegény és a szegényes jelző tehát „nem az alkotások művészi érékére, hanem a felhasznált nyersanyagokra” vonatkozott.

Természetesen az expresszív anyaghasználatot előnyben részesítő képzőművészek közül nagyon karakteres magyar példákat is lehet említeni. Egészen konkrétan Frey Krisztián Kombiné c. képét 1966-ból; Konkoly Gyula Szent József a gyermek Jézussal c. tábláját 1967-ből; vagy Altorjai Sándor Sugármeghajtású koporsó, kék leopárddal, vágtató rongy képében (…) c. opuszát 1979-ből. Mindhárom mű jellegzetessége, hogy valamilyen ruha- vagy rongydarabot, illetve darabokat alkalmaz képépítő elemként.

Merthogy történetesen T. Horváth Évánál is ezt tapasztaljuk. Ő ugyanis minden a keze ügyébe kerülő papírfecnin, kartondobozon és bordázott hullámpapíron túl előszeretettel applikál ruhadarabokat képeire. Mi több, ezekkel az előzetesen ragasztó- és kötőanyagokkal lágyított és átitatott, s esetleg más töltelékanyagokkal hizlalt és elfedett matériákkal „festi” és formázza síkplasztikává, háromdimenziós relieffé alakított táblaképeit, doboztárgyait és szobrait.
Az ő képépítő programja, ars poeticája azonban talán nem is az avantgárd és neoavantgárd művészet előbb vázolt nyomvonalain haladva, hanem egy általa nagyra tisztelt mester, Fischer Ernő művészetszemléletén és képépítő technikáján nevelkedve, hosszú fejlődésúton kristályosodott ki és vált önállóvá. Tudniillik Fischer Ernő festészetének egyik alapvonása volt az anyagszerű háttér, a rétegesen kialakított, izgalmas, bár olykor dekoratív informel és tasisztikus felület és az expresszív vagy konstruktív felépítésű, gesztusszerű rajzi elem ütköztetése, illetve a két megjelenés szimbiózisba, harmóniába kényszerítése.

T. Horváth Éva festészete azonban egyre inkább kiemelkedett a térbe. Képeinek, doboztárgyainak kulcsszereplőivé váltak az elsősorban expresszív módon, kollázsszerűen használt lágy vagy lágyítható, ragasztható, applikálható eselék és nyesedék papír- és textilanyagok. Ő tehát mindig a „nagy egészből” – melyben az „indító szándék munkálkodik” –, majd a frissen keletkező részletekből – ahol meg már a véletlen uralkodik – származtatja a képet. Magyarán a kézgesztusokkal összegyúrt, összeragasztott és összekényszerített hulladék anyagokat, amelyek a képek és objektek nagy alaptömegeit és struktúráit adják és határozzák meg, később a felületi asszociációk mentén festék- és rajzi eszközök segítségével, mintegy az ösztönös automatizmus aprólékos útján haladva tovább alakítja. T. Horváth Éva le is írt esztétikai programja tehát így fest: „az anyagok találkozása, ütköztetése”, harmóniává oldása, „a nemtelen anyagok felragyogtatása a valamivé válás során”, az esendőség, a csúnyaság szépséggé varázsolása.

Ez a munkálkodási módszer és technika azonban –, melynek egyik fő veszélye éppen a túlesztétizálásban rejlett –, mára szembeötlő módon leegyszerűsödött. A valamikori árnyalatosan gazdag, sok-sok transzparenciával is rendelkező járulékos színek jószerivel a fehérre, feketére és pirosra redukálódtak, s esetenként azok szegényes változataiba, például angolvörösbe, barnába, okkerbe illetve a szó szoros értelmében vett alkalmazott anyagok anyagszíneibe költöztek. Ezáltal mintegy megnőttek a domborműszerű expresszív képtárgyak rituális tartalmai és jelentései, illetve felerősödtek azok drámai funkciói és üzenetei, amelyek az egyes műtárgyakban – mintegy az emlékezés funkcióit is működésbe hozva – a személyes lélekszituációk hely, idő és cselekmény mikro-eseményeiben realizálódnak.

Ugyanis ezeknek a képtárgyaknak nemcsak hogy viszonyuk van a külső és belső térrel, a kinti és a benti világgal, a személyes és a kollektív kis- és nagytörténésekkel, az idő processzusával és az emlékezés töredezettségével, illetve kiszámíthatatlan asszociációs hullámveréseivel és egyberezgéseivel, de önálló valóságuk is, az esztétikai és erkölcsi teremtésben és teremtődésben.

„Áttekintés”(könyv-allegóriaként): Puha Ferenc festőművész kiállítása és albumának bemutatása 60. születésnapja alkalmából – (Városi Galéria, Szigetszentmiklós, 2011. augusztus 20. – szeptember 16.)

Amikor közeleg augusztus harmincadika, a festő bezárkózik egy sötét szobába. Úgy rémlik neki, hosszú időre. Legalább hatvan évre. A színek szerzeteseként egyszerű, hétköznapi ruhát ölt. Mondjuk, egy mélypiros pulóvert húz magára, hogy a mellkas és a szív tájéka méltósággal keveredhessen az éjszaka csöndjének éterestű leveleivel, a vágy- és emlékképek szabad áramlásának hullámveréseivel. A formák papjaként látóidegeire koncentrál, szemüveget biggyeszt az orrára, melyen keresztül látszólag kifelé néz, ám a valóságban befelé vizsgálódik: a lélek egymásba nyíló homályos tárnái felé veszi az útját, hogy a „dérütötte” fej megteljék időkön és tereken átívelő szellemmel. A keze könyvet lapoz. A könyv lapjai egyenként útra kelnek, áttetsző lepedőkként háztetőkké alakulnak, felhőkké gomolyodnak, majd semmivé foszlanak a gyöngyházfényű égen. Átbújnak a foghíjas kerítésléceken, beosonnak a nyitott kapukon, áttűnnek a bezárt ablakokon, földre rántják a hold ezüstjét, letompítják a nap aranyát. Izzó kaméleonokként, levedlett kígyóbőrökként versenyre kelnek a természet színeivel. Ledobott tarka ruhákként öltöztetik a mezőt. Könnyű selyemkendőkként lebbennek a lég kékjében, leülnek a fű zöldjébe, majd meg vörös, narancs, lila, sárga, rózsaszín manna-érmékként és virágszirmokként hullanak a képzelet mennyboltozatáról terített asztalok körbeülhető szigeteire, a föld madárszemmel nézett veteményeire, rongyszőnyegültetvényeire, parcellaszőnyegeire.

Mondom, a festő szertartásosan gyertyát gyújt a sötétben, kettőt is, hogy emlékezhessen a múlt vizében feloldódni látszó valóságképek özönére, hogy megidézhessen személyeket és helyzeteket, megélt színcsodákat és fixálhatatlan színeváltozásokat, egymásra rakódó látomásokat és elraktározott természetképeket, teremtett vagy továbbgondolt formamotívumokat és megtestesülő kolorit-érzelmeket.

Mondom, a felnyitott könyv lapjai szerteszállnak és keresik eredetüket.
Zizegnek a fekete vonalak, itt-ott összesűrűsödnek, raszterhálót szőnek, apró szálkákként természeti formákká tömörülnek. Térképészeti utakként, tétova hullámmozgásokként, bizonytalan ösvényekként, esőcseppként gyűrűző karikákként, játékos cikcakk-szeszélyekként, apró, szabálytalan insulákként üres házakat, szigeteket, leveleket jelölnek, melleket stilizálnak, ajtó- és ablakkereteket szabdalnak széjjel, holdat, napot, kaput, királyt és királynőt, fura lényeket írnak körül. Ákombákom rovásjeleket, dekoratív mintakészleteket, kerti ágyásokat és veteményeket alakítanak át repülő varázsszőnyegekké, hogy szálljunk a képek idejében és terében vissza az eredet felé.

De a vonal-idő és a vonal-tér eredete határozott alakú festői színmezőkké formálódik; egymással beszélgető színrétegek szövegkönyveivé alakul; a szemidegekkel játszó csalóka színáttünések mély-tengereivé módosul; elmozdulásra képtelen színenergia-sugárzások hullámrezgéseivé hatványozódik. Az idő színtörténésekké változik, a tér pedig színformák labirintusaivá épül, szerkesztődik, és egymásba csúszó színtestek mértanává üregesedik.

A festő képzelete bárhova lép, bárhova indul, bárhová tekint, – festményeinek lapjait, járóköveit érzi a talpa alatt. A piktor fantáziája bárhova száll, bárhová repül, bármilyen magasra emelkedik az emlékképek termikén, olaj-vásznainak tájtérképeit látja kibontakozni maga alatt.
Az alkotó repül álmában, repül éberen, éjszaka és nappal is közlekedik szubjektív terében s idejében. A Lappföld aranyát kutatja: mágikus aurájú írásképjeleket kreál, és rendszerezi is őket szorgosan. Már magában a sorjázás is egyfajta mágia: hit az ismétlés varázserejében. Majd jelábécéjének magjaival beülteti festményföldjeit. Kis színes univerzumok, heraldikai ihletettségű öntörténeti kép-pajzsok, lineáris és vertikális képmutogató táblák, hosszabb és rövidebb képregények kelnek ki a magokból: királyt és királynőt, bajnokot játszik a művész képzelete, s mintha a hieroglifikus Leopárd is az ő címerállata lenne. Betű a képben, kép a betűben, – gesztusként is, ha kell. – Majd megint a felparcellázott felülnézeti tértáj és tájidő szövi tovább – például síkban kiterített színes dombos tájjá, szigeti sétává, belső szigetté, senki szigetévé, balatoni átúszássá, kék tóvá, nyári Duna-parttá, tavasszá – a személyes történések határozott és határozatlan formavilágú és színfolthatású képeit.

Másutt az absztrakt tájmaszk-képekben felnagyított elvont képjelek magasodnak, s az elvont képjelekben vagy körülöttük újabb apró képjelek sorakoznak a szabad és játékos rendszertelenség jegyében. (…)

Mondom, egy festő, amikor elérkezik a hatodik „X”-hez, bezárkózik egy sötét szobába a nagy vissza- és áttekintéshez. De ez a sötét szoba egy újra kinyitható könyv és egy kiállítás is egyben, amelynek összegyűjtött lapjai és képei keresik helyüket a valóságos térben és időben.
S a művész miután átröpítette magát ezen a hatvan éven, elégedetten ülhet nyitott ablaka elé az elmaradhatatlan kávéscsészéjével és cigarettájával a kezében, hogy mosolyával azt üzenje nekünk: köszöni szépen az életművét jelző könyvet önmagának és Bereznai Péternek, Bán Miklósnak és Kőszegi Jánosnak, valamint minden segítőjének és támogatójának. És talán még azt is üzenni szeretné, hogy ő továbbra is az alkotásban leli élete egyik legfontosabb értelmét és örömét, mindörökké ámen…

Batthyány Fülöp mellszobrának, Eőry Emil szobrászművész alkotásának ünnepélyes avatása – (Érd, megújult városközpont, Alsó utca, 2011. szeptember 2.)

Érd Megyei Jogú Város Önkormányzata augusztus 20-án egy egész napos ünnepi program során adta át a köznek a Magyarország Megújul és az Új Széchenyi Terv keretei között újjászülető városközpontját, amelyet az Európai Unió támogatásával, az Európai Regionális Fejlesztési Alap társfinanszírozásával valósított meg.

Ennek a valóban megújult, attraktív városközpontnak –, amely nemcsak a Főtér és a sétány kialakítását, de a felújított Gesztelyi-házban elhelyezett Városi Galéria átadását is jelentette – most érkeztünk el az idézőjelben használt zárópontjához, Eőry Emil életműdíjas szobrászművész Batthyány Fülöpről készített büsztjének felavatásához. Az idézőjeles szóhasználat ebben az esetben is azért indokolt, mert valójában a dolgokat sohasem tudjuk lezárni. Különösen egy élő-alakuló városépítészeti organizációs centrum esetében nem, amely minden valószínűség szerint a funkcionális igényeknek megfelelően állandóan bővülni, módosulni, alakulni fog az idő haladtával.

Mindenesetre – s minden bizonnyal köszönhetően a hivatásos és az amatőr helytörténészi munka állandó jelenlétének és áldásos tevékenységének – a város vezetői herceg Batthyány Fülöp alakjánál, aki egyszerre volt kora inkább szerény, visszahúzódó, mint törtető közéleti embere, gazdálkodó főura, az ipar, a mezőgazdaság, a településfejlesztés, a tudomány és a kultúra kiemelkedő támogatója, keresve se találhattak volna jobb alanyt e nagyszabású városszépítő program jelölésére, „megszentelésére”.

A Bathhyány család a XVI. században emelkedett az ország legnagyobb mágnásai közé. A família vagyonának megalapozója, Batthyány Ferenc Vas megyei főispán 1526-ban, a mohácsi csatában a sereg jobbszárnyát vezette, később kulcsszerepet játszott a Habsburgok trónöröklési jogának elismertetésében. A család tagjai aulikus császárpártiságukkal később is kitűntek. Batthyány Lajos Ernő kancellár például nagy szerepet játszott abban, hogy a rendek megszavazták a pénzt és katonát Mária Terézia örökösödési háborújához. Ő volt Magyarország utolsó nemzeti nádora, az országos levéltár megalapítója. Fivére, Károly generális, aki szintén hadvezéri képességeivel tűnt ki mind a török, mind a császárnő nyugati ellenségei elleni harcokban, és később a nevelője volt a kalapos királynak, II. Józsefnek, hercegi címet nyert Mária Teréziától. Tőle eredeztethető tehát a család hercegi ága. S talán így érthető meg az is, hogy miért is bánt el a Habsburg-uralkodóház olyan kérlelhetetlenül a család grófi ágához tartozó Batthyány Lajossal, a magyar függetlenségi törekvéseket tevékenyen felkaroló, Magyarország első miniszterelnökével.
Ez tehát a magyar realitás. Mindaddig, amíg Magyarország a Habsburg-birodalom kereti között létezett, körülbelül eddig volt meghúzható a határ. S a Batthyány-család csillaga is addig emelkedett, amíg a reálpolitika erőviszonyainak megfelelően cselekedett. Ám ebbe azért sok minden belefért. Batthyány Fülöp is hazafi volt, de mindvégig megmaradt az erőviszonyokat nem bolygató realitások mezején. Magyarország fellendítéséért, fejlesztéséért, modernizálásáért tett erőfeszítései mai szemmel nézve is elismerésre méltóak. A Batthyány-család fejének, Vas megye örökös és valóságos főispánjának, királyi kamarásnak, a nemesi felkelés ezredes kapitányának érdemeit sorolhatnánk. Igazi mecénás volt, egyesületeket, folyóiratokat, építkezéseket, városrendészeti intézkedéseket, szobrok felállítását, iskolákat, kórházakat és színházakat egyaránt támogatott. Segítette a tűz-, víz- és aszálykárosultakat. Hazafiként kiállt a magyar nyelv használata mellett. Elrendelte, hogy uradalmaiban a gazdasági iratokat magyar nyelven készítsék. Ezt elősegítendő, 1831-ben német-magyar nyelvű „Gazdasági szótárt” adatott ki. Legfőbb érdemei között kellene emlegetnünk – amelyről az utókor majdhogynem hálatlanul megfelejtkezett –, hogy a Magyar Tudományos Akadémia megalapítására ötvenezer forintot ajánlott fel, így Széchenyi István hatvanezer forintja után ő volt a második legnagyobb mecénása a Tudós Társaságnak.
Érdi birtokait 1828-1848 között irányította. Az 1838. évi nagy dunai árvízben elpusztult Érd helyén új települést parcellázott a folyótól kissé távolabb. Ez volt az Újfalu vagy más néven Fülöpváros. A bentamajori épületek, valamint a fülöpmajori pincés lakóházak és istállók is az ő áldásos ittléte alatt emelkedtek. – Ő tehát egy építkező típusú, gyakorlatias szemléletű, aulikus elkötelezettségű, ámde hazafias szellemű herceg volt.

Eőry Emil szobrászművész, akinek neve méltán nem ismeretlen az érdi közönség előtt, hiszen több köztéri műve áll már a város különböző frekventált pontjain, ezt a nyugodt, a maga igazában és cselekvőképességében bízó, a hazájáért elkötelezetten élő, lelkében és tetteiben nemes embert ábrázolja, jeleníti meg realisztikus, mégis klasszicizáló, a finom árnyalatok iránti rendkívüli érzékenységgel, kissé leegyszerűsítő vagy inkább lényegre törő stílusban előadva.
Megvallom őszintén, én rendkívül örülök annak, hogy ezt a megbízást az az Eőry Emil kapta, aki a csecsemőkori egy évétől eltekintve – hiszen ő Rábacsécsényben született – az egész életét itt töltötte Érden. Ő tehát az az ember, aki ismeri a város régmúltját és jelenét egyaránt, hiszen 72 év nagy idő. Sok minden lapul tehát ennek a kiváló képzőművésznek a tarsolyában, aki rendkívül szívós és kitartó munkával alacsony sorból küzdötte fel magát a szellemi élet egészen magas színterére és szintjeire –, mert ismerjük el, a szobrászat, a festészet és a grafika végeredményben nagyon is nemes szellemi, és nem utolsósorban bölcseleti tevékenység.
Mondhatni, ő az érdi szobrászati és képzőművészeti élet doyenje, tehát a kivívott és megszerzett tekintély értelemben egy valódi – bár cím nélküli – minőségi nemes ember.
Az a nyugtalan figura, aki kezdetben ezermesterkedett, majd verseket írt, azután zenélt, elmélkedett, s végül Gyémánt László és Csíkszentmihályi Róbert pártfogása alatt szobrásszá, festőművésszé képezte magát. Példaképei között ott kell emlegetnünk Henry Moore, Auguste Rodin, Constantin Brancuşi, Pablo Picasso, Giacomo Manzù vagy Branko Ružic nevét.
Széles skálán mozgó szobrászatában és festészetében egyaránt megjelennek a törzsi, a klasszikus és az avantgárd hagyományokat magába szippantó, átértelmező elemek.
Így tehát sem a realista ábrázolás, sem az absztrakt fogalmazás nem okoz gondot számára. Világéletében a lényeglátásra, a megfelelő hangsúlyok és elemek kiemelésére, a pontosságra, az igényességre, a feszességre és az egyensúlyteremtésre törekedett. A szélsőségeket és az üres formajátékokat kerülő műveit minden esetben szépséghordozóknak, az emberi érzések és érzelmek tömörítőinek, lét- és életdarabkáknak, eszmék, gondolatok és ideák felnagyítóinak tekinti.

Nem lehet véletlen tehát, hogy a Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus tömör szakvéleménye egyértelműen kiemeli a felállítandó Batthyány Fülöp-mellszobor korrekt szakmai színvonalát. Sőt egyenesen kijelenti, hogy „nagyon szép a szobor”. Majd továbbmenve, úgy folytatja az elemzést, hogy „a mű arisztokratikus tartású, méltóságteljes embert mutat. Mérete jól megválasztott, a büszt és a posztamens aránya szép. A vésett felirat elegáns és diszkrét. A városközpontban szép, tágas tér jött létre, amivel a mű méltó helyzetbe került.”, valamint azt is olvashatjuk ugyanitt: „előnyös, hogy a portré a tér felé néz”.

A büszt rendkívül igényes és precíz elhelyezéséről, a legelfogadhatóbb pozíció megleléséről a meggondolatlanságokat és könnyelműségeket mindig elutasító művész gondoskodott.
Így ez a kisebb egyszerűsítéseket magán hordozó, végső soron realista portré, nemcsak hogy a másik három köztéri művének a szellemi erőterébe került – gondoljunk csak az alkotó absztrakt Kegyeleti emlékművére, a félabsztrakt Városvédő angyalára és a szimbolikus, emblematikus Életfájára –, de a művész stílusskáláját is teljessé kerekítette.

Úgy érzem tehát, hogy a portréábrázolásokban mindig remeklő, lényeglátó Eőry Emil, aki – fikciós és játékos megközelítésben – a „Szobrász-rend filozófiakeresztjének”, a „Szent Művészeti Rend valóságkörének”, valamint a „Bölcsek kövének várományos lovagja”, aki sohasem képes elveszni a részletekben, Batthyány Fülöp személyében méltó emléket állított az 1781 és 1871 között élt hercegnek, aki a Lipót-rend középkeresztjének, a Szent István-rend nagykeresztjének a birtokosa, valamint az Aranygyapjas Rend lovagja volt.

Köszönet ezért Eőry Emilnek, köszönet a város vezetésének és köszönet Batthyány Fülöp emlékének!

Fényterek (lírai megszólaltatás), Sz. Varga Ágnes Kabó kiállítása – (Városi Galéria, Érd, 2011. október 28. – november 25.)

Amikor belökték őt egy teljesen szabályosnak mondható üres terembe, mint egy tétova nézőt egy amfiteátrumi porond közepére vagy egy körüljárható kiállítótérbe, még azt sem tudta eldönteni, ébren van-e, netán álmában leledzőn, alvón begubózva, valamiféle kibogozhatatlan ősbűn homályos következményeként, s hogy valójában taszították-e egyáltalán, vagy önként került e helyre? A látszólagos oknélküliség, a helymeghatározhatatlanság és az időn kívüliség érzése teljesen eluralkodott rajta. Bizonytalannak érezte maga körül a teret, amely mint egy hirtelen jött, gyorsuló éjszaka, sötét kolumbáriumként zárta rá szabályos és sima oldalait. S e falak kezdetben még csak tapinthatóak sem voltak. És bizonytalannak érezte az időt is, amely nem kötődött külső, valóságos cselekményhez, se zajhoz, se csendhez, se színhez, se ízhez. A lelke, a tudata, a szelleme és a képzelete, akár egy kiszáradásra ítélt bebábozódott rovarmúmia, az álom, az alvás és az ébrenlét kibogozhatatlan hálójában vergődött, a virrasztás pókjának kiúttalan csapdájában sínylődött, aszalódott és fonnyadozott. A halál mindent bekebelezni kész jele a kínzó üresség áthatolhatatlan árnyaként áramlott e sötétkamrába, hogy magába olvasszon arcot, szemet, fület, orrot, testet, kezet és ujjbegyet.

Aztán arra ébredt álmában – eszméletre hozva magában a múltbéli valót –, hogy itt se ajtó, se ablak, se rés: csak kemény fekete falak az átláthatatlan tér időtlen labirintusa körül. Hogy itt egy különös vakságból, az örökkévalóságnak ígérkező csend istennélküli némaságából emelődtek köré a falak.

Aztán csak tartósan sírt és vacogott és remegett ennek az istentelen nagy némaságnak a fénytelen foglyaként. Jobb kezének ujjait a szájához emelte és egyenként rágni kezdte őket, hogy fájjon is ez a sírás. Bal kezének hüvelyk- és mutatóujjával hosszasan dörzsölni kezdte a szemét, hogy lásson is valamit ez a vacogás. Két tenyerével durván morzsolni kezdte a fülét, hogy halljon is valamit ez a remegés. Majd azzal vigasztalta magát, hogy e sötét éjben megmerítkezve talán megújulhat a teste, s a lelke.

S alvó álmából – mert ha Isten hat az emberre, az a lényének a legmélyén történik – rügyfakadásként jött az ébredése, mert ebből a reménytelennek tetsző sötétségből reászállt az isteni tűz, hogy közléseit és szándékait rajta, benne, s általa gyógyítólag eszközölje.
A szeme színeváltozást érzékelt a vakságok termében. A szeretet titokzatosan elvont arca megmutatta magát az absztrakt térben, és a sárgás-narancsosan felfénylő mosolya, keveredve némi fehérrel, felderengett az első repedésben, majd az elmozdult falak kulisszái között sugárzó ragyogássá vált, és lassú folyóként szikrákat csillantva csurgott át a fenyegető árnyak visszaszoruló birodalmán.

Majd nem sokkal e látomás után arra gondolt, hogy a bűn a szívben van. S hogy a valódi bűn nem más, mint a szeretet elutasítása. S hogy a szeretet fénye maga az elutasíthatatlan ragyogás, amely most már ajtókat és ablakokat is vág a földre szabadult tegnapi gödörlét sűrű sötétséget befogadó lakhelyének falaira. Amely a legfeketébb kőtömbök alól, a legkomorabb kapuk mögül, a legmélyebb kutak fenekéről is képes a felszínre törni egyre világítóbb, egyre vakítóbb, egyre ellenállhatatlanabb fehérségével. S az ártatlanságnak, az örömnek, a tisztaságnak, a világosságnak, az életnek, Krisztus mennyei színének és az összes szenteknek ez a fénnyel telt fehérsége csodálatot ébresztett benne.

A kultusz kapujának a csodálatát, amely átjárót, összeköttetést teremt ég és föld között.
A kultusz csendjének a csodálatát, amely a maga módján megvilágíthatja az Isten és az ember között újra és újra elakadt és elindult párbeszédet.

S végül a csend kapcsán felvetődött benne az alapkérdés: az Ige, azaz az isteni szeretet-misztérium titokzatos érlelődése az időben, vajon megszólalhat-e a képzőművészet nyelvén, a képzőművészet eszközeivel?