„lerogyni nem szabad élve...” (Nagy László)

Éjjel egy
az ablakszárnyon
elrebbenő fény vacog
ág menekül
mintha mégis
érezné a tériszonyt
ami végül hozzád kerget
át az idők horhosán
testem ahogy lüktet benned
s némasággal üti szám
holnapunk bár haláltalan
lombok közül kiragyog
s akarom az akarásod
ami értem leomolt
ha növekszik is gyásszal ékes
kölkeinkkel ködbubánk
s faltól falig dalmahodva
falja kettőnk otthonát
s reggel sincs csak éj az éjben
s lombban az a suttogás
Isten mintha motozna fönn
hallom szinte sóhaját
higgyem el hogy túl e percen
magamért is vagy nekem

Itt a kés a só a kendő
törd meg az én kenyerem

DIS ÁRNYAI

Azok a mezők mintha égig –
Azok a lombok csipkeszárnyak.
Azok a fák egy haláltalan
völgy lakói, fényre várnak.

Mert kihamvad a legszebb nap, és
éjbe-kivert iker-árnyak
őrzik csak a sárba-fulladt
apákat, ha visszajárnak.

Értük élt, ki hal miattuk
peckelt szájjal, mint a holnap –
S halandóként halhatatlant
bűvöl el, hisz ide lopnak

Dis falán túl árnyat árnyért –
S verhet esők ostora,
benépesül majd holdas arcuk,
a férgek édes otthona.